Az idő húrja

Köd járja hegyet s értelmét, Figyeli fény a tetőit. A mély sziklák le rögzülve, Ékeződnek mint gyökérbe.. A szélnek hangja kerüli, S az üzenetet el küldi. -Lánc szem, lánc szemre borulva, Hurkaként állunk a múltba. A fény ő táplálja szelet, Föld testesíti a követ. S a víz az, mossa s meg köti, Új hurkokat hozzá teszi. Múltat meg fogva jövőbe, A törvényiség értelmébe. -De, hogy van ez nagy lélekben? Kérdem a hegyet rémülve... Szét hűl a köd kettő feslik, Mosoly fényben illeszkedik. S a lélek hangja meg hangzik, A lelkemben tükröződik. -Egy lénynek lelke s ideje, Hurkot termel az időbe. Más húrból húrt vesz s át adja, Több húrral magát meg fonva. Tizenkettesként gyökérbe, Vagy tizenhatos keresztbe, Mi hatból s nyolcban szerelve, Meg fonja időt lélekbe.