Ködalatti lét

Már forr a forró anyag képe, Átalakulás az ő léte, Mely fedél lesz valamire, Hisz más képet hozz szemünkre. A kinti látja észleli, Ha meg érti akkor érzi. Ám ha új kép az csalóka, Akkor a benti másnak móka. Ah forró lét fejem felet, Ki el takarod értelmet. El fárasztod a lelkemet, Betegíted a testemet. Még ólom se vagy felettem, Ha ennek látszol te csalóka, Már te leszel az új móka. Széltől vadászva szét szórva. S ha ki bírom a létedet, Meg ismerik a képemet. Majd lélek köd lesz körülem, Már félve én is észleljem. Hisz köd az minden mindenütt, Mely nem szilárd és nem is üt. S a szilárd ködbe bé esve, Már válik, ködnek egy része. Ám Ő meg marad örökre, Mikkor már szél jön ködökre, Akkor a napnak fényit veszi, És honon jött vissza tükrözi. El mondja az igazságot, Terjeszti mag, s magasságot. Ki nem látja valóságot, A ködben nem mag s nem magos.