Időtlen térbe |
Tágul a tér már körben, körben , Szűkítve létem időtlenben, A kezem nyúlhat szomszédba , Az agyam halhat magosba . Fel szállva fent a mindenségbe , A testem mard szűkült térben , A falum egy a hold terével, A nap és csillag gally részekkel. Az értelmem szalad a mélyben, S az űr már ott van a létemben. Mi nem is űr hisz halmaz egység, S az űr mi eddig részecskéből, A részem volt és egyetlen, Most mindenségben rész csökkent. Az űr a melyben testem szemcse, Hisz olyan apró jelenete. Az idő máris nem létezik, A történelem tükröződik, Már annyi tanú tanúskodás, Forr ő benne a mindentudás. S egy fény gomb minden létembe, Mely kényszerít a menyekbe, A jövőt kedveli nekem, Az időtlenen túli létem. Meg remeg létem, van mit tenni, S a szemcsém fogom tekinteni, Mely körül forog mindenki, Hol ott, a holtat késztetni. Most minden egyből visszafelé, Zuhan a mélyben a tér felé, Fáj tudásom ki szakadásba, Időt és teret újból látva. Nehézségek ölik testem, Meg zsugorítva az értelmem, S a mosoly mely él lelkembe, Nem tükröződik létemben. Egy sóhajtás a levegő, Mely sóként élőt tükrözi, Hemzseg a testem alvásból, Mi szemcse a nagy halmazból. 2014.05.19. |