Időtlen térbe

Tágul a tér már körben, körben ,
Szűkítve létem időtlenben,
A kezem nyúlhat szomszédba ,
Az agyam halhat magosba .

Fel szállva fent a mindenségbe ,
A testem mard szűkült térben ,
A falum egy a hold terével,
A nap és csillag gally részekkel.

Az értelmem szalad a mélyben,
S az űr már ott van a létemben.
Mi nem is űr hisz halmaz egység,
S az űr mi eddig részecskéből,

A részem volt és egyetlen,
Most mindenségben rész csökkent.
Az űr a melyben testem szemcse,
Hisz olyan apró jelenete.

Az idő máris nem létezik,
A történelem tükröződik,
Már annyi tanú tanúskodás,
Forr ő benne a mindentudás.

S egy fény gomb minden létembe,
Mely kényszerít a menyekbe,
A jövőt kedveli nekem,
Az időtlenen túli létem.

Meg remeg létem, van mit tenni,
S a szemcsém fogom tekinteni,
Mely körül forog mindenki,
Hol ott, a holtat késztetni.

Most minden egyből visszafelé,
Zuhan a mélyben a tér felé,
Fáj tudásom ki szakadásba,
Időt és teret újból látva.

Nehézségek ölik testem,
Meg zsugorítva az értelmem,
S a mosoly mely él lelkembe,
Nem tükröződik létemben.


Egy sóhajtás a levegő,
Mely sóként élőt tükrözi,
Hemzseg a testem alvásból,
Mi szemcse a nagy halmazból.

2014.05.19.